Név: Sándor Zoltán
EHA kód: SAZTACZ: ZSKF
Szak: Nemzetközi Tanulmányok
Tagozat: Levelező II. évf.
Budapest, 2013. május 3.
Mielőtt dolgozatom témájának konkrét részletezésébe kezdenék, röviden kitérnék azokra a gondolatokra, amiket egyes neves gondolkodok, közéleti személyiségek fogalmaztak meg a globalizációról. Egy általános definíció szerint, a globalizáció nem más, mint az a folyamat, amelynek következtében a különböző országok gazdaságai egymással szorosan összekapcsolódnak, ami lehetővé teszi a termékek, a szolgáltatások, tőke és tudás szabad áramlását. Joseph Schumpeter „pusztító teremtésnek” tartja, amiért a fejlett világ is nagy árat fizet majd. Ankie Hoogvelt szerint: „A globalizáció az erős hatalma a gyenge felett. 20-80- as világot fog teremteni, amelyben csak a lakosság 20 százalékának lesz haszna a globalizációból.” Jerry Mander és Edward Goldsmith véleménye: „A globalizáció az ipari forradalom óta először, teljesen átalakítja a világpolitikai és gazdasági rendjét.” E. Luttwak így ír: „A globalizáció fő jellemzője, hogy a termelés óriási mértékben haladja meg a helyi piac igényeit, és ez a termelés bármikor odébbáll, ha máshol olcsóbb termelési feltételeket talál, hátrahagyva az elbocsátott emberek tömegeit.” C.E. Morrison gondolatai a következők: „Egyrészről jelenti a globalizált termelést, marketinget, kereskedelmet és pénzmozgásokat, valamint az egyes országok egymástól való függőségének erősödését, a külföldi tőkebefektetések növekvő értékét, a legális és illegális munkaerő-áramlást, és a turizmus növekedését. Jelenti továbbá az ötletek, tudás, normák és értékek szabad áramlását és egymásra hatását. Rendkívül összetett fogalom, melyről nehéz pontos definíciót adni. A legcélravezetőbb az, ha magát a globalizálódás jelenségét próbáljuk meghatározni: A világot átfogó társadalmi és gazdasági kapcsolatok kialakulásának folyamata. Az emberek életének számos területét olyan szervezetek vagy társadalmi hálózatok befolyásolják, amelyek több ezer kilométerre találhatóak attól a társadalomtól, amelyben élnek. A globalizálódás tanulmányozásának egyik legfontosabb problémája a világrendszer megjelenése, más szóval az, hogy bizonyos tekintetben a világ egyetlen társadalmi renddé szerveződik.” Mindez Bogár László elgondolásában: „A tradicionalistásból a modernitásba, majd a modernitásból a globalitásba vezető úton a termelés fő céljává és motivációjává egyre inkább a hatalom maximalizáció válik.” Dolgozatom fő kérdése az, hogy a globalizáció milyen szerepet játszik a szegénység alakulásában. A globalizációs folyamat a társadalmakat eddig 3 nagy csoportra osztotta. Egyrészt a globalizáltakra, akik olyan jövedelemmel rendelkeznek, hogy élvezhetik azokat a javakat és szolgáltatásokat, vagy legalábbis azok jórészét, amelyeket a XXI. század ajánl. Ebbe a csoportba a föld lakóinak kb. egyötöde sorolható. Döntő többségük a fejlett világban él. A másik végletet a világon azok alkotják, akik kiszorultak a globalizációs folyamat előnyeiből, illetve annak hátrányai sújtják őket: a világ parasztságának döntő többsége, a szakképzetlenek tömegei stb. Ezek a föld lakóinak kb. felét jelentik. A közbenső 30% “mozgásban van" és mindkét csoporthoz csapódhat. Fontos kérdés az is, hogy vajon a részvétel a világkereskedelemben, a közvetlen külföldi tőkebefektetések hatása, a nyersanyagárak alakulása, a cserearányok romlása, a fejlődő országok áruit a fejlett országokban sújtó vám és egyéb korlátozások mennyiben felelősek a szegénységért? A XXI. század egyik legnagyobb dilemmája a szegények és a gazdagok között fennálló jóléti szakadék. Kétszáz évvel ezelőtt az egy főre jutó reál-jövedelem a világ leggazdagabb és legszegényebb országai között 3:1 arányban oszlott meg. A 20. század elejére ez az arány 1:10-re, míg a 21. századra 1:82-ra változott. Az államok közötti gazdasági egyenlőtlenségek növekedésében szerepet játszottak a történelmi adottságok (például a gyarmattartó országok a gyarmati népek rovására gazdagodtak) a kulturális elmaradottság, mely megnehezítette felemelkedésüket, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt hely, társadalmi, és földrajzi tényezők, az intézmények fejletlensége. Az egyenlőtlenségek növekedésének másik, különösen kegyetlen kifejeződése az óriási tömegnyomor, amelynek terjedésében ugyancsak sok tényező játszott és játszik szerepet. Bár a Földön megtermelt élelmiszer elegendő lenne minden ember számára napi 2700 kalória biztosítására, az élelem megtermelése és elosztása egyenlőtlen és igazságtalan. Hiába duplázódott meg a világ élelemtermelése a XXI. század elején, a világ lakóinak több mint negyede éhezik, és kevesebb, mint napi két dollárból él. Több mint 1,2 milliárd embernek napi átlagos jövedelme 2 dollárnál kevesebb, amiből képtelen az alapvető szükségleteket biztosítani Az egyenlőtlenségek növekedésének másik igen jelentős forrása a tulajdonviszonyok alakulása. A XX. század második felében radikálisan megváltoztak a rendszerben a tulajdonviszonyok. A privatizáció, a tőkék koncentrálódása s a pénz valamint az értékpapírpiacok által biztosított új lehetőségek nyomán nőtt a gazdagok száma. Becslések szerint a világon a XXI. század elején 7,2 millió ember él, akinek vagyona 1 millió dollár felett van. Ezek ellenőrzik a világ tőkéjének egyharmadát, összesen kb. 88 billió (nyolcvannyolcezer milliárd) dollárt. A mélyszegénység a legjobban azokat a vidékeket, és régiókat sújtja, amelyek a globalizáció periférikus övezetében helyezkednek el. A fejlődő világban a 42 legkevésbé fejlett ország közül 28 Afrikában helyezkedik el. Az afrikaiak kb. kétharmada mezőgazdasági munkából él (a fejlődő országok népességének 50-80%-a), ugyanakkor több mint fele nem rendelkezik földdel. Eközben a fejlődő országok multinacionális élelmiszeripari cégei által használt területek javarészt az északi félteke népességének biztosít táplálékot, mégpedig a talajt kimerítő mezőgazdasági módszerekkel. Az agrárszektorral kapcsolatos kérdések a környezetvédelemmel is összefüggenek. Az olyan fejlődő országokban, ahol alacsony hozamú a mezőgazdaság, a népesség gyakran éhezik két aratás között: ha az előző aratás rossz volt, az éhezéstől legyengült emberek nem képesek a következő aratáshoz való felkészülésre, az élelmiszerhiány miatt megeszik a vetőmagot, és nagyobb mértékben élik fel a természeti erőforrásokat. Ezzel felgyorsul a talaj eróziója vagy el sivatagosodása, és az élelmiszerbizonytalanság miatt ellehetetlenedik a (fejlődéshez szükséges) hosszú távú programok megvalósítása. Nemcsak a mezőgazdasági, hanem a kereskedelmi struktúrák is kifogásolhatóak. A világgazdasági rendszer igazságtalanságainak leginkább a szegény országok vannak kitéve. Ez jól megmutatkozik az import- és exportkereskedelem összefüggéseiben. Ha például a mezőgazdasági fölösleggel rendelkező fejlett államok ingyen (vagy nagyon kedvező áron) exportálják azt olyan fejlődő országokba, ahol a rizs az alapélelmiszer, akkor a népesség táplálkozási szokásainak megváltoztatására kényszerül, miközben az (amúgy is támogatásra szoruló) helyi termelők rosszabb helyzetbe kerülnek. Ha viszont drágán kínálják a fejlett államok exporttermékeiket, azt a Harmadik Világ béliek képtelenek megfizetni. Az árpolitika veszélyei egy-egy országon belül is megmutatkoznak: ha valamely fejlődő ország hatóságai nagyon alacsonyra szabják a mezőgazdasági termékek árát, a parasztok a városlakók mintegy segélyezőjévé válnak, ami kedvez a falusi elvándorlásnak, és így megnő az esély a városba vándorló családok nyomornegyedekbe süllyedésének (hiszen kevesen találják meg a várva várt munkalehetőségeket). Számos kritika érte már a neoliberális gazdaságpolitikát, napjaink világkereskedelmi rendszerét. Az önszabályozó piaci folyamatokba kevés beleszólása van a sok független résztvevőnek, a piaci árszintek pedig manipuláció tárgyaivá váltak. Ez már a ’80-as években is megtörtént: az olajválság hatására az afrikai országok „látványos módon megnövelhették állami szektorukat, ám a könnyen szerzett pénznek ez a korszaka számos túlzáshoz vezetett: szükségtelen, téves és rosszul végrehajtott tervek születtek, brutálisan lerombolták a hagyományos gazdaságot, minden országban megnövekedett a korrupció.” Végül ezen országok beszüntetni kényszerültek az adósságtörlesztést, az életszínvonal pedig zuhanni kezdett. Összességében véve a legtöbb fejlődő országnak folyamatosan csökkent világkereskedelmi pozíciója az I. világháború óta. Ennek egyik oka a fejlett országok protekcionista politikája, illetve diszkrimináló vámai, amelyek akadályozzák a többiek kereskedelmi, illetve exportra termelő ágazatainak fejlődését. Miközben az utóbbi államokban megnőtt az importigény (elsősorban az élelmiszer és a fejlesztéshez szükséges technológiák, a szakértelem és a kutatás-fejlesztési technológiák iránt), addig ezen országok exportlehetőségei korlátozódtak. Ennek eredményeként mélyült az importkifizetések és az export-bevételek közötti szakadék, miközben a devizaforrások csökkentek, ami súlyos eladósodáshoz vezetett. Szintén a versenyhátrány hátulütője, hogy a termelési kapacitás fejlődését jelentősen befolyásolja a termelési technikák (gén-technológiai ismeretek stb.) elterjedtsége - viszont a legtöbb fejlődő ország nem rendelkezik az intenzívebb termeléshez szükséges tőkével, a termelés továbbra is elsősorban az emberi erőforráson alapul, a technikai eszközök korlátozottak és a vízszerzés is problémát okoz. Ugyanakkor a modern mezőgazdasági eljárásokat, az intenzív termelést gyakran vádolják a környezet károsításával, a természeti erőforrások veszélyeztetésével (víz- és talajhasználat, a trágya és növényvédő szerek meggondolatlan alkalmazása). A gazdasági fejletlenség természetesen nemcsak a mezőgazdaságra, hanem az iparra is vonatkozik. A Harmadik Világ lakosságának nagy része kénytelen olyan (számunkra alapvető, természetes) szolgáltatások hiányában élni, mint például az áram. Az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) tanulmánya szerint az emberiség közel egyharmada él sötétben azért, mert nem rendelkezik energiaforrással. A burundiak, csádiak, libériaiak 3, a ruandaiak, a Közép-Afrikai Köztársaságban és Sierra Leonéban élőknek kevesebb, mint 5%-ának van áramellátása. A szegénység mértékét tovább fokozza, és egyben a fejlődést gátolja az egyre erősödő, gazdasági ugyanakkor politikai hátterű fegyverkezési verseny. A nyolcvanas években az összes katonai kiadás összege elérte az évi 1 billió (ezermillió), 1983 és 1991 között a csaknem 1000 milliárd, 2005-ben pedig az 1.120 milliárd dollárt (ennek felét az USA költötte el). Eközben 2005-ben, a G8 csúcstalálkozón csupán 50 milliárd dollárt különítettek el Afrika támogatására, holott a katonai kiadások 10%-a elegendő lenne ahhoz, hogy elkezdődjön a világméretű éhínség felszámolása. Elgondolkodtató az a tény is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja tartja ellenőrzés alatt a globális fegyverpiac 88%-át - tehát ugyanazon országok ülnek a békekonferenciákon, mint azok, amelyek fegyverek gyártásához és forgalmazásához asszisztálnak, így erős érdekük fűződik ahhoz, hogy a békét sose érjük el. Nem véletlen, hogy számos civil szervezet hangot ad azon követelésének, hogy a halálra költött összegek ezentúl az életet szolgálják, és kezdődjön el a progresszív leszerelés. Az éhezés kockázatának mértéke a társadalmi helyzettől is függ: táplálkozási tabuk, a nők társadalmi és családi státusza (képzetlensége), írástudatlanság, a családtervezés hiánya, munkanélküliség. A fent említett jelenségek a globalizáció hátrányaira hívják fel a figyelmet, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyenlőtlenség a '70-es években érte el a csúcspontot, azóta ellentétes tendenciát mutat. 1980-ban a világ összlakosságának egyharmada élt nyomorban. 1990-re ez az arány mindössze 16% lett. Mindez a globalizáció folyamatának eredményeként könyvelhető el. A globalista felfogás szerint az információ és a javak szabad áramlásával, és a demokráciának ezzel párhuzamos világszintű térhódításával az egyéni életszínvonal növekedik, és összességében hosszú távon csökkenek a szegény és gazdag országok közötti gazdasági és életszínvonalbeli különbségek. Néhány ázsiai ország elképesztő fejlődése a globalisták elképzeléseit igazolja. Míg a '60-as években a kontinens nagy részén rurális társadalmak éltek, addig ma virágzó gazdaságok, high-tech országok vannak. A kézzel művelt rizsföldek helyén felhőkarcolók tornyosulnak. A korrupt katonai rezsimek a legtöbb helyen megszűntek, és fiatal demokráciák születtek. Ezzel párhuzamosan radikálisan emelkedett az életszínvonal. Ezekről az ázsiai országokról elmondható, hogy szervesen bekapcsolódtak a világkereskedelembe. Ha a délkelet ázsiai tigrisek estét figyeljük meg, akkor a globalizáció és integráció sikereként is tekinthetünk ezekre a gazdaságokra. Ugyanúgy, mint a BRICS országokra, melyek manapság a világgazdaság mozgató rugói, és a jövőbeni növekedési kilátások is ezekből az országokból várhatóak a leginkább, vagyis az életszínvonal emelkedése, és ezáltal a szegénység csökkenése is ezekben az országokban várható leginkább. Az optimista képet azonban kissé árnyaltabbá teszi, hogy a globalizáció számos országban bizonyíthatóan hozzájárult a belső regionális különbségek növekedéséhez. A nagy belső egyenlőtlenségek különösen jellemzik a fejlődő országokat. Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programjában 73 ország adatait elemezték. Ebből a becslések szerint 53 országban, amelyek a világ népességének 80%-át adják, a belső jövedelemkülönbségek növekedtek. Mindössze 9 országban csökkentek (ez a 9 ország a világ lakosságának 4%-át teszi csak ki). Kína látványos ipari fejlődése elsősorban a keleti tengerparti régiókra jut, míg a belső tartományok nagyrészt kimaradnak a folyamatból. Indiában a nyugati országokból kiközvetített szolgáltatások Bangalore környékére koncentrálódnak, míg más államok fejlődését ez alig érinti. A becslések szerint Indiában meghaladja a 100 milliót azoknak a száma, akik a fejlett országokra jellemző jövedelmekkel rendelkeznek. Az elmúlt években Kína és India városi és falusi lakosságának jövedelemkülönbsége hatalmas mértékben (csak 1988 és 1993 között 70%-kal) növekedett. A globalizáció közvetlen kihívás a nemzeti jóléti államokkal szemben is, a kormányok lehetőségei a szociális egyenlőtlenségek csökkentésére szűkültek. Azok a társadalmi mozgalmak vagy politikai erők (például a szakszervezetek), amelyek a társadalmi egyenlőség érdekében korábban a nemzeti tőkével szemben sikerrel léptek fel, az utóbbi időszakban meggyengültek, s a transznacionális vállalatokkal szemben az esélyeik már lényegesen rosszabbak. A kelet-európai átalakulással összefüggésben a globalizációs hatásokat számos kutatás vizsgálta. Scholte szerint: „Szerte Közép- és Kelet- Európában, valamint a korábbi Szovjetunióban, az 1990-es években a globális kapitalizmushoz való új kapcsolódásból eredő jelentős anyagi nyereségekhez egy korlátozott kör jutott, míg a társadalom többségének az életszínvonala rosszabbodott.” A problémát a magyar társadalom elmúlt 15 évben történt globális integrációja kapcsán Bogár László különösen drámaian mutatja be: „Kialakul a globalitás „lokális társadalma”, az az elit, amely a felső 5%-ot reprezentálja az erőforrások 30-35%-a felett rendelkezik. A másik póluson kialakul ennek „negatív lenyomata”, a történelemből kiesettek roncs- vagy törmeléktársadalma, amelynek aránya kb. 20-35%, ám többnyire csupán az erőforrások 5-8%-át birtokolja. A kettő közé szorulva található az a rendkívül heterogén középtársadalom, amely részben azért folytat önkizsákmányoló küzdelmet, hogy felkapaszkodjon a globalitás lokális elitjébe, részben pedig azért, hogy a roncstársadalomba való lecsúszástól valahogy megmeneküljön.” A becslések szerint a mélyszegénység a társadalom 10-15%-át érinti. Véleményem szerint a globalizáció és szegénység korrelációja egy nagyon bonyolult és ellentmondásos folyamat. A viszonylagos különbségek növekedése nem zárja ki, hogy abszolút értelemben a szegénység a globalizáció következtében csökkent. Egyes számítások szerint 1980 és 1990 között a globalizáció által generált gazdasági növekedés jóvoltából 1,4 milliárd ember került ki az abszolút szegénység állapotából. A világszegénységnek nem a globalizáció a fő oka, inkább azok szegényednek, akik kimaradnak belőle (azok a régiók, amelyeket elkerülik a külföldi befektetők.) Ugyanakkor a hatalmas és növekvő jövedelemkülönbségek destabilizálják a világot, s általános az egyetértés, hogy szerepük van a nemzetközi feszültségek kialakulásában és a terrorizmus növekedésében. A társadalmak és az államok nagyrészt tehetetlenek a növekvő fegyver-, drog vagy emberkereskedelemmel, a maffia határokon keresztüli szerveződésével vagy az illegális bevándorlás nyomásával szemben. Az emberek az AIDS terjedéséért, a környezet fenyegető romlásáért, a véres lokális háborúkért vagy az éhezésért a globalizációt teszik felelőssé. Az agresszív nacionalizmus, az intoleráns vallási fundamentalizmus, az etnikai szembenállás, az idegengyűlölet vagy a demagóg populizmus nyugtalanító mértékben terjed, és kap tömeges támogatást nemcsak a fejletlen világban, hanem a fejlett világ fellegváraiban is.
Felahsznált irodalom:
Berend, T. Iván: Változások Közép- és Kelet-Európában a 20. század utolsó negyedében. Fejlesztés és Finanszírozás, MFB, 2004. 4. sz.;
Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Bp., 2003;
Csáki György, Farkas Péter: A globalizáció és hatásai – európai válaszok. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.
Friedman, T. L.: És mégis lapos a Föld. HVGKönyvek, Bp. 2006;
Simai, M.: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Akadémiai Kiadó, Bp.,2007;
Wolf, Martin: The Case for Global Market Economy. Yale University Press, New Haven, 2004.
