és töltöttek, és veregették vállam, gyerünk, Zoltán, igyál velünk bátran, napfény vibrált a függönycsíkozásban, és koncentráltam, hogy arcukat lássam, de szédültem, és azt figyeltem már csak, hogy szavaimmal senkinek se ártsak, aztán hanyatt a zúgó hallgatásban, imént reggel volt, most már délután van, s halántékomon alvadt vért találtam,
Baján, a szigeten, egy szállodában, csuklómat egy csőhöz bilincselte a BM állambiztonsági szerve, és hagytak ott feküdni mind a hárman, és röhögtek: majd megnézzük, hogy élsz-e", de ennek is már 20-22 éve, nem panaszképp, csak általánosságban említem most, mert nem tudom, hogy élek, vagy azóta is tart az az ítélet, hogy feküdnöm kell ismeretlen ágyban, zárt szájjal, végtelen magányban, és nem mozdítva se kezem, se lábam, agyamban ban-ban ragrímet kongatva, s a felébredést végleg elmulasztva
-------------------------
aztán az egyik visszajött kacsintva, hogy ezek hülyék, de ő a jó, a tiszta, a titkos, nemzeti, beépült, ma sem felejtem fénylő, kielégült arcát, ahogy sorolta, miért kell csínján bánni bizonyos igékkel, és pluralizmust játszatni a néppel, és legfontosabb szavunk lesz a „mintha", de ne mondjuk, csak tegyünk úgy, mint ha mindannyian közmegegyezéssel ájultunk volna, semmi kényszer nem kényszerít majd arra, hogy segítsek azon, ki, íme, rajtam most segített, és ne higgyem, hogy ő már ezzel számol, örül, ha egy jó szót ejtek igazáról, elég lesz, ha néha megnézem, hogy él-e, ha számít majd a szavak első jelentése
-------------------------
ám ez most már egy mintha jogállam
2007 hűvös tavaszában, nem mozdítom se kezem, se lábam, másokon röhögnek azok hárman, én meg itt lent behunyt szemmel nézem, hanyatt fektetve deszkámra egészen: napfény vibrál a rendszer ketrecében, s ha éltem eddig, ennyit ért az éltem.
2.
EGYENSÚLY
csak álmodta mielőtt elindult hogy a nevét mondták háromszor is az ő nevét derengett rémlett sosem vált egyértelművé hogy elképzelte leírta vagy tényleg megtörtént vele belefért-e az életébe ahogyan utat tört magának szabadkozva a zsibongó tömegben és fellépett a deszkára amit addig csak messziről látott és kis terpeszben ott állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt mondom mindez így utólag bizonytalan sőt a győzteseknek kijáró erőfölényt igénybe véve könnyedén cáfolható de az már bizonyos hogy mindkét kezét vállmagasságig emelte és tenyerét ferdén felfelé fordította és lassan ökölbe zárta az ujjait megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében mert a világban rendnek kell lennie és meg nem inoghat el nem eshet neki itt szilárdan állnia kell mert most őt is szólni szólítja végre a méltányosság legalábbis azt hitte szegény annyi hiábavalónak bizonyult esztendő után a zsibongás elcsitult páran még köhintettek párat aztán csak a csönd a langymeleg himbálta lassú hullámait ott kellett maradnia nem mehetett vissza a helyére a tekinteteket mint megannyi tűszúrást érezte az arcán de egyetlen zokszó sem hagyta el az ajkát nógatták kezdje már biztatták sorolja jajgasson sopánkodjon énekeljen mutassa azokat a legendás véraláfutásokat sebeket varokat hegeket árulásokat bűnöket nevezze meg a bűnösöket álljon ki végre kiáltották neki észbe se véve hogy ő az egyetlen aki akkor ott kiállt és türelmetlen ütemes tapsba kezdtek a gyilkosok
Tisztelt Há! - mondta rekedten és a taps elcsitult de a költő csak állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében mint rab a rácsban melyen kijutni nem tud ugyan és jeleket se küldhet máshoz legfeljebb a jegenyék csúcsa fölötti vonulásukban biztos madarakhoz meg az éghez ami régóta figyeli tehát úgyis tudja minden gondolatát
3.
(presszózajban)
Beszélgessünk – ajánlom fel neki, miközben kávéjába cukrot önt s a mennyezetre gyanakvón tekint föl – beszélgessünk a komprádor elitről, habár e réteg nem zavarja önt, mert létezését el sem ismeri.
Morálisan mily abszurd tandem ez, csak egyirányú adatforgalom, az árulót eláruló is árul, s a főbb árulók minden átka ráhull, mert az a hű, kié a hatalom, s forog tovább a régi-új lemez.
Beszélgessünk – könyörgök már neki, záróra lesz, maradni nincs esély, leolvashatnánk egymás homlokáról a jelsort, amit memóriánk tárol, utána úgyis elnyel kint az éj, s a játszmát bárki elveszítheti.
Nem válaszol. Csönd zúg. Elnézhetem, a csészét fogja májfoltos keze.
Csettintésére végrehajtók várnak, találgatják a mozdulatlan árnyak, hogy még egy évet engedélyez-e, vagy szétlöveti most az életem.
4.
BÁBUK
Gyarló bábuk voltunk mindannyian - ísmételgeti reszketést mímelő szájjal.
Mozdulatlan kellett maradnia évekig, gépe kiszámította előre, milyen ritmusban csapódnak lelkére a szolgálati kalapácsok.
Ül a biztonság illúzióját zümmögő légypettyes konyhai lámpa alatt, lecsavarja a töltőtoll aranyozott kupakját, egyszavas verset ír a szalvétára: mimikri, mindig csak ezt.
Jelentkezik végül a Szépek közé, hivatásos árulónak kell állnia, idegen térítők kántora lesz, törleszkedik a new wawe-hez, kap egy lavórnyi tapsot, abban áztatja verslábait.
És valóban gyarló bábuk? És mindannyian?
Egy se akadt közülünk, aki legalább kettős cselekkel próbálkozott? A bábuk tudják: olykor a nemzetközi nagymester is elveszít egy-egy játszmát a szimultánon.
Aztán a kezdőállás újra. Mint mindig, pontosan.
A zsarnok új zsarnok, a fehér fekete.
Kimentik, átfestik, aki tovább szolgál.
Már díjat vár, a VIP-páholyból integet.
5.
(Pünkösdhétfő, 2011)
hol és mikor? kik és miért? lebeg ahogy az ár veti a könyvespolcnál kérdezi hány évtized jutott neki hol és mikor? kik és miért? a versképernyőn holt szavak hintáztatják hullámai nevén szólítják annyit ért ahogy a hínár rátapadt fejét még visszaemeli megáll kibont egy lexikont válaszoljon Szokolay hol és mikor? kik és miért? a rendelőbe átcsoszog a pizsamára nagykabát én semmi rosszat esküszöm mentsen meg tőlük doktor úr csapódik szennyes lé viszi se túlsó part se innenső ne engem már csak önmagát szótárok antológiák minden eltöltött esztendő a rabság tétlensége volt hol és mikor? kik és miért? söpörték ki a holmiját jól bírta rég az alkoholt nagy művészekkel is kiállt könyve címét is elviszik fosztogatók a hadijog paragrafus csikóhala hol és mikor? kik és miért? vaskorlátba kapaszkodik a hírhínárok ellepik néhány rímpárt még elmotyog íratlan maradt versekét rég holt nagyapja jeleit szekrényben őrzött bibliák hogy szerette a gótikát a szédülés körhinta-trükk kérjen tőlünk bocsánatot fröccsen felé a tar pribék hát nem hallotta? mi baja? ott ölték meg a szigeten ezerkilencszáz valaha májusi vízbe hullt bogár ha tudta minek élt tovább se túlsó part se innenső segíts át engem istenem én nem ártottam senkinek a parlament az iskolák a kőcsipkék a gyermekek és minden tett és minden szó a rabság tétlensége volt itt fekszenek az út alatt az elődeim csontjai s a betiltott bonctechnikák mit mindig újak váltanak se túlsó part se innenső ha eltűnik is úgy marad a büntetés nem évül el kiátkozzák lányát fiát törvénytölcsér sosem jut át mindegy mivel mindegy kivel honnan hová tovább tovább
6.
(2011. július)
mindegy melyik ha bármelyik jelenthetné amit jelent anélkül is megérthetik felfogható begyűjthető a tény önként jelentkezik mit látunk más is látja már fortélyosan csavart kaland ez itt a fű az ott a kő kár volt hinnem hogy újranő nem adja fel kapaszkodik aztán lecsúszik hirtelen s a sárba vész ott álmodik mindegy miről akármilyen elkésik első második ki áruló? mit árul el? milyen hazát? mikor? kinek? a szája sarkán lüktető vérömleny is csak árulás hajnal ütött egy hajnalon mindegy melyik ha bármelyik nem mondom el tudom tudom a küldeményt majd átveszik egy lista lám nevek nevek s a fű a kő az árokpart ez itt a rendszerváltozás felfogható begyűjthető a pernyefészek ég alá szorított végtelen mező hazám hazám te min… de nem! ezüst folyók kígyómarás a fürdőzés tilalmas itt száműzetés – de meddig tart? kiről hogyan gondoskodik ki áruló? mi árulás? hitelcsapdába kit ki zárt? mindegy kinek van igaza? kérdezni már nem ildomos hajnal hasad tulajdonos fény járkál csörget kulcsokat átdolgozott szabályzatot kétarcú már az egy elit kettős hálózat dupla rács egymást átszőve titkosan az árok mély a kő kevés a fűszál bölcsen meglapul a hajnal régi hajnal új szolgálat érvei alatt
Magzatpóz végül semmi más modern technika surrogás a forgó Möbius-szalag
180 fokkal megcsavart valószerűtlen életem még egyszer végigjárható s a nunquam revertar igen a születés új mámora nem térek vissza bűnösen inkább sehogy maradjon a temetőárok fű kövek vérömleny árulás haza
7.
(egy szó)
maradt egy szó amelyet végül mégis lehántva róla azt a vékony hártyát a jelentést magam kezdhettem volna feldolgozni ahogy a könyvek írják fortéllyal csellel fűszerrel furfanggal távolról nézvést egzotikus gyarmat mi közelebbről kiszolgáltatottság béklyó borotva bűn és bűnbocsánat a szó a kód a password amint mondják fejemben volt megpróbálhattam volna amíg itt lent a pántos kapun kívül eltoporogtam harminchárom évet az ötvenötből mi késztetett hogy várjak kinek parancsa hány adótoronyból ültette jámbor páriák agyába és fújta mindig épp amerre jártam mutassák ujjal ott van ott van él még minden keserved nyűgöd ő okozta a célkeresztet illeszd tarkójára ne lőj de tudja bárhol eltalálnád a rendszer elől soha el nem bújhat a rendszer zárt jelöld meg árulóját hogy ott megy ott ír könyvet ad ki újra nem adta fel hiába rúgták félre lélegzetvisszafojtva menj utána szűkítsd terét szoktasd a félelemre legyen költő de némán körbe-körbe oszlop körül napóraárnyék pányván foroghat itt lelkében még egy szóval lehántja róla azt a vékony hártyát a jelentést mit születése óta csak ő tudott jelentheted hogy érti és aztán balra dőlve hull a kőre s a halál grand mal tombolása rázza csak még egy szó csak még egy szó a földön hogy ő se volt más mint ti gyáva gyarló lakód foglyod magyarmagyarmagyarmat
8.
(Farkasrét, Őrmező, 2011. november 1.)
In memoriam
K.I. (1923. október 28. – 1977. október 6.)
K.L. (1912. szeptember 5. – 1985. július 30.)
Z.Z. (1906. december 18. – 1981. április 23.)
Parcellaszám, szakasz, sor, sír, felírni már fölösleges, nem alhat el se ott, se itt, kit egymásnak jelentenek előkörök, utókorok, ahogy diktálja érdekük, akasztófát, nagy T betűt égetnek rá, hogy értse meg, mit nem tehet, mért nem lehet, vendég vagy, mindenért fizetsz, sír, sor, szakasz, parcellaszám és átlagok meg ütlegek, kiporciózott, taktikus egyensúly, kény, aczélcsövek, játszótér, vérszín szerkezet, panellakás az Őrmezőn, adják, de nem mindegy, kinek, komcsik, polgárok, népiek, ökörnyálként egy dallam száll, november ez, már új hazán ne gondolkozz, órád siet, rigók, csízek hullámlanak, emléküket ki menti meg, költő zuhan, fagyott madár, vak szemgödör, halott sirály, a lépcsőkorlát jéghideg, csengő se szólt, álom se jő, a kettészakadt szív falán rovások, titkos vészjelek, tévesen kitöltött mező, kéménylyukban újságpapír, parcellaszám, szakasz, sor, sír- keresztek, szétrepedt kövek, a Homoród, az egri vár és Lébény és Ménfőcsanak, s a tűzből mentett hegedű ma csöndbe vész, kijátszanak egymás ellen, kijátszanak, kik játszanak, kettészakadt országokat elosztanak, és listáznak és döntenek, hogy ki kinél alávalóbb, hamiskártyás álistenek parcellázzák a téridőt, itt vagy még, ott már nem lehetsz, s ha ott vagy, itt már nincs helyed,
Menyecske utca 25, mindegy, hányadik emelet, ezerkilencszázvalahány helyett 2011, a játszótéri hinta leng biztos láncon, demokrata ritmus szerint lassul, löki mindkét oldal, ez a haza ma csöndbe vész, eljátszanak előkörök, utókorok, és antilíra-osztagok, vendégük vagy, tehát fizetsz, akár indulsz, akár maradsz, ha befogadsz, úgy is kivetsz, parcellaszám, sír, sor, szakasz.
9.
(dátuma olvashatatlan)
utat tévesztett, visszafor- - -
--- bicsaklik, elhal, célja vész, alapzaj, pánik, véralá- - -
--- hangját nem hallják emberek, a mozgólépcsőről lelép, a műmárvány oszlop hideg, huzat sodor álarcokat, elosztogatta mindenét, vagy kirabolták? bárkinek jelenthették, amit tudott, felboncolhatták élve még heródesek, pilátusok, ajtók záródnak, nincs idő, hívjon már mentőt, Istenem, a történelem homogén porgomoly, szövegtörmelék, korszakhatárok nincsenek, felismerem, hogy ők azok, kik jönnek értem, ellenem, bicsaklik, bólint, balra dől, neonvibrálás vonzza már, zsebéből egy notesz kihull, s a papírról szavak, szavak, alapszabály, játékszabály, kilépési nyilatkozat, ehess, ihass, keress, találj, a biztonsági sáv üres, fényreklám fut, „Mama! Papa!”, félig nyílt száj négy szótaga, ingre száradt vérpántlika, a tér szelíd, a tér ölel, amelyből vétetett, midőn fölsírt, most abba visszatér, az abszolútba visszaforr; siess tovább, nyomát se lásd, követ mosnak, jel sem marad, sem a szavak, sem a salak.
10.
(dátuma végtelenített)
ezek a sorok itt arra várnak arra várnak hogy majd az Isten hogy majd az Isten hátha egyszer hogy hátha egyszer erre jár és - - - mondom hogy egyszer erre járhat tudom hol vagyok ne üvöltözz
Magyarország de nincs rá törvény hogy itt miért nem miért pont itt nem nincs rá példa hogy nem törődik hogy hátra nem néz meg se fordul nincs beírva a Bibliába hogy ezt a nyájat elfelejti és meg se váltja ki se váltja az uzsorából - - - bottal jár tán le sem hajolhat becsípődés kínozza bosszús antropomorf egészen bácsiforma Isten őrizzük emlékezetünkben pedig ki látta az se látta van szakálla vagy nincs szakálla ezek a sorok itt arra várnak végigolvassa egyszer őket végighúzza majd bütykös ujját és karakterről karakterre világosul meg jelentésünk fölmagaslik az egész mondat szavakká összeálló arcok metrummá szerveződő szufla himnusszá komponált közösség ezek a sorok arra várnak arra várnak hogy értse őket mert hátha egyszer erre jár és - - - akik itt vannak rég itt vannak hajnalban jöttek zokszó nélkül hozták a kisszéket magukkal hozták a történelmi sámlit fegyelmezetten ülnek várnak magyarok nemzedékek óta sejtik hogy nem kerülnek sorra de írják s írják mind hiába hozzáteszem a magamét is mielőtt átadnám fiamnak helyemet itt a mozdulatlan szalag legvégén ahol éltem s belenyugszunk a véletlenbe hogy mi maradtunk utoljára
11.
(se botom már, se kalapom)
Az voltam. Az. Minden, mit szórtok rám, az én voltam itt, én, e gyarmaton.
Bocsánatot? Minek? Hisz nem lehet.
Azt is viszem, mit elkövettetek, azt is, mit soha be nem vallotok.
Nem ismerem be, mégis így megyek.
A ti terhetek van a vállamon.
Megyek magamtól, ne lökdössetek.
Omlatag lépcső, nyirkos nagy kövek.
Ez itt megannyi jószándék, tudom.
Már nem lélegzem. Remeg mindenem.
Nem jövök vissza, ne aggódjatok.
Nunquam revertar. Tudtok latinul?
Jutok az éles fémpálcák közé.
Átszúrtok külön minden sejtmagot.
Ellenőrzitek, hogy már lent vagyok.
Csak ti maradtok fenn. Az igazak.
Az évszázad már huszonegyedik.
Majd egymást bátran dicsőítitek.
Sűrű tömjén a kupolákig száll.
Ma nyitjátok a költőfesztivált.
Itt bölcs a gép, itt nincs lejárt lemez, újraindítja minden önmagát, mindegy, hogy 10 vagy 20 vagy 21.
Itt nem reszket a helytartótanács.
Automata megigazulás.
Ahogy a mindig tökéletesek.
A szépírók, a kopasz istenek.
A Nap kisüt, de jó hideg a sör.
És felröhögtök: írtam verseket.
Írtam? Nem írtam. Én ugyan kinek?
Hogy megnyomtam egy gombot valahol, utólag azt is elrendelitek.
Az voltam. Az. Mert ti döntitek el.
Ti posztoltok a posztmodern jövőn, osztódva osztva fontos posztokat.
Meg sem születnem, az lett volna jobb.
Már nem lélegzem. Remeg mindenem.
Nem jövök vissza, ne aggódjatok.
Nem jártam itt. És Önt sem ismerem.
12.
UTOLSÓ JELENTÉS
„Azt hittem, ebben-abban lesz szavam”
(Kormos István)
„Miért én éltem, az már dúlva van”
(Vörösmarty Mihály)
Nem öltek meg, egy gömbben alszom el, már összegömbölyödtem, szűk a hely, a burok csupa középpontból áll, egyformán fontos minden, nincs halál, a világ kívül, én meg idebent, következetes logikai rend, ahogy hirdették annak idején, már anyanyelv sincs, minden homogén, egymásba érő hálórétegek archiválják a szívverésemet, titkába zárt a pörgő rettenet, s nem tudhatom, hogy mit jelentenek, kinek, mikor, miről és mennyiért, és azt sem, hajdan merre volt az ég, akárhová vetem tekintetem, csak őket látom, ez forog velem, nem öltek meg, álmatlan alszom el, nem mozdulok, beérem ennyivel, mint stroboszkópok sortüze alatt megrázkódik és görcsben ráng az agy, mint akkor, mikor mondták nevemet, többé nem hallom, mert már nem lehet, a jelabroncsozat mögül soha senkit nem szólít vissza gyilkosa, nem öltek meg, időm itt tölthetem magzatpózban 56 évesen, mert védi trükkjeit a szervezet, így állhat minden változás felett, a lojalitás rendszersemleges, neked se tűrnék, hogy sírj vagy nevess játszmáikon és buzgóságukon, beválthatatlan utolsó kupon az életem, csak szorongathatom, nem öltek meg, nem volt rá alkalom, bekasztliztak, preventív őrizet, ne emlegessem felmenőiket, e forgó gömbben megvan mindenem, hazám, hazám, te min --- de nem, de nem ---
56 éve ugyanúgy forog, váltották egymást kormányok, korok, zászlók, emblémák, hősök, címerek, mandátumok és eskütételek, és vallathattam önként magamat, hogy mihez képest lettem szabadabb, de nem, de nem – mint sínen a vonat ismétel makacs csattogásokat, az irányítók kívül, én belül, ezt rótták ki a büntetésemül, forog velem a fekete hideg, elkobozták a szerelmeimet, ordították, hogy ők kelet s nyugat, veszélyeztettem biztonságukat, de nem, de nem, de nem beszélhetek, kisokkolták agyamból érveim, barátaim és szép emlékeim, körém zárták e néma életet, a rendszer zárt, a rendszert nem lehet elárulnia többé senkinek, s ha szólni próbálsz, nem bocsátja meg.
Magamnak mondhatok csak verseket.
Azt hittem, ebben-abban lesz szavam.
Miért én éltem, az már dúlva van.
