Magyarország is, hasonlóan más volt poszt-szocialista országok társadalmaihoz, hosszú évek óta igyekszik a piacgazdasággal elboldogulni. Közszféra és magánszféra, közérdek és magánérdekek – ezek a fogalompárok nem idegenek sem nekünk, sem más rendszerváltó országok társadalmainak, miközben e fogalmak egymáshoz való viszonya talán napjainkban még homályosabb, mint volt az a múlt század utólsó évtizedében. Bizonyos, hogy a közép-kelet európai társadalmak, s ez alól Magyarország sem kivétel, civilizációs válságban vannak, s ha lehet így mondani, krónikus értékzavar (vagy ha jobban tetszik máshová helyeződtek a társadalmi érték-súlypontok – ha egyáltalán helyeződtek valahová) állapotában, vannak: szenvednek. Jelen társdalmi helyzetünknek több kiváltóoka, következménye s ezzel együtt hatása van, habár megesik hogy néha nehéz az okot és okozatot megkülönböztetni egymástól. Vitathatalan azonban, hogy az állami és önkormányzati vagyonkezelés társadalmi életünk egy olyan területe, ahol a „köz“ és a „magán“ látványos ütközőpontja található, még ma is, mikor az 1989-es rendszerváltás 20. évfordulóján azt vagyunk kénytelenek tapasztalni hogy a jog és a társadalom a mai napig nem tudott megoldani bizonyos közvagyon-kezelési kérdéseket és ezzel kapcsolatos társadalmi viszonyokat. Ebben lehet támaszunk a recenzált mű, mely a Cseh közvagyonkezelési tapasztalatokat és ajánlásokat igyekszik megfogalmazni, a cseh piacgazdaság elmúlt 20 évének tükrében.

A könyv szerzője közel negyed évszázada tevékeny és állandó kutatója vagyonjogi kérdéseknek és közvetlen végrehajtója is az állami vagyon kezelésének a Cseh Kormány tanácsadó szervei által. Szakterületeként mindenekelőtt a közvagyon (mind állami, mind önkormányzati) kezelésének jogi aspektusait jelölhetjük meg. Havlan Petr egyike azon kevés szerzőknek, akik a saját szakterületükön nemcsak hogy pontos elképzeléssel, elméleti és metodológiai tudásalappal rendelkeznek, hanem a jogalkalmazást is alaposan ismerik, több évtizedes gyakorlati tapasztalatuk révén. Így a könyv egy mély, elméleti-doktrinális alapot ötvöz a gyakorlati élet tapasztalataival, minek folytán a Cseh jogi szakirodalom egyik központi szakkönyvét jelenti a közvagyon témájában. Elméleti eszmefuttatásai értékesek azonban a külföldi (nem cseh nemzetiségű vagy illetőségű) olvasó - szakember számára is, hiszen gyakorta a rendeszerváltás társadalmi folyamatainak kemény kritikájára akadhatunk, cseh szemmel. A szerző gondolatmenete inkább általánosító és szintetizáló, mint mélyen analitikus. Ennek ellenére a könyv több gyakorlati iránymutatást is tartalmaz, mely nem csak az egyetemi katedrán, hanem a mindennapi életben is alkalmazható.

Egyértelmű közben, hogy a szerző az eddigi tudományos, gyakorlati és publikációs tevékenységére épít, s a könyv ezt a hozzávetőlegesen negyedszázadnyi munkásságot és tapasztalatot foglalja egységbe. Az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva a szerző eddigi munkái keresettek voltak a közvagyon témakörében, melynek köszönhetően a szerző különösebb túlzás nélkül nevezehtő az állami vagyonkezelés és vagyonjogi kérdések, ill. a közvagyonkezelési, közvagyonjogi kérdések, vezető szakemberének a Cseh közegben, ám a témával kapcsolatos nemzetközi munkái is ismertek.

A könyv nem kizárólag elmélkedés, se nem gyakorlati kézikönyv, hanem mind a kettő egyben. Bevezetőként, rendhagyónak nevezhető módon történeti résszel nyit a mű, mely már kevésbé rendhagyó módon nem a cseh jogszabályozás kezdeteire, hanem a tulajdon fogalmával, s ezen belül a köztulajdon gazdasági alapjaival és filozófiai fejlődésével indít: Platón, Aquinói Tamás, Thomas Moore, Grotius, Hegel és más jelentős elmélkedők egészen napjainkig, címszavakban.

A szerző figyelme a későbbi értekezés folyamán sem öszpontosul kizárólag jogi problémák kezelésésre, így nem csak egy szigorú jogpozitivista "előadás" szemtanúi lehetünk, mint ahogy a közvagyon kérdése sem csupán jogpozitivista kategória – hanem társadalmi, társadalomtörténeti, társadalomfilozófiai értéke is van. A szerző így az aktuális, hosszútávú társadalmi fejlődés egyenesei mellett próbál válaszokat találni egyes aktuális, égető társadalmi kérdésekre is. A közvagyon jogi szabályozásának állapota és fejlődési irányai nem csak jogi, politikai vagy gazdasági befolyás eredménye, hanem ideológiáké is: például olyan helyénvaló állítást vet fel, miszerint a közvagyonkezelés elméleti alapjai gyakran spekulatív alapúak, tulajdonságit egy adott kor szükségszerűsége egyszer jobban, máskor kevésbé domborítja ki attól függően hogy liberális, konzervatív vagy szocialista eletképet igyekszik magáévá tenni. A szerző jól tudatosítja, hogy a közvagyon kérdése, jogi szabályozása, kezelésének elméleti alapjai-indokai illetve a mindennapi (köz)vagyonkezelés kérdései és a társadalmi fejlődés irányvonalai egymásról le nem választhatóak, s talán elképzelhetetlen is egymástól elkülönülten vizsgálni őket.

Az aktuális cseh jogelméleti irányzatokkal összhangban, mely a jogrendet egységesen igyekeznek prezentálni, és a közjog – magánjog kategóriákat csak segédfogalomként használni, a szerző szintén kritikusan közelíti meg a közjog és magánjog dualizmusát a közvagyon jogi kérdéseinek vizsgálata kapcsán is. Míg a cseh kortárs jogtudósok zöme ezt az álláspontot osztja, meg kell említeni, hogy a közjog – magánjog fogalompár mint doktrinális segédfogalom a csehországi jogászképzésben a mai napig jelentős szerepet kap, s így válik a jogászok köztudatának részévé manapság is. A jogi dualizmustól való távolságtartás megjelenik a szerző véleményében a vagyon dualista kategóriáival kapcsolatban is (magán- és közvagyon), megállapítja, hogy bár a magán- és közvagyon fogalompárja segédfogalomként megállja a helyét, illetve egyes gyakorlati kérdések értelmezését megkönnyíti, jogelméleti szempontból sekély az ilyen alap: azaz a magánvagyon „nyilvánosítása“ – közvagyon magánosítása közti hullámzást az „optimális társadalmi működés absztrakt tengelye körüli oszcillációként“ jellemzi.

A mű alapvető vonása egy multidiszciplináris, mondhati kettős, jelleg: a jogi elemzés rétege mögött, a lábjegyzetekben meghúzódó, közgazdasági, társadalomfilozófiai és politikai réteg képezi a könyv második olvasatát az érdeklődő olvasó számára – ugyancsak kritikus hangvételben. Így az elsődleges jogi és másodlagos „többműfajú“ réteg úgy megfér egymás mellett, hogy az az olvasóra nem helyez túlzott értelmezési problémákat. Az átlagos olvasót talán az első pillantásra meglepi a lábjegyzetek tömkelege, a könyv előnyére szolgál azonban, hogy lábjegyzetek nélkül is érthető, míg a szakközönség számára az „apróbetű“ és lábjegyzet az információk hasznos leltárát jelenti. Másfelől azonban a gyakorlatban dolgozó szakemberek számára is hasznosak lehetnének ezek eszmefuttatások, nem csak Csehroszágban, hanem hazánkban is, ahol a mai napig nem létezik átfogó, egységesnek nevezhető doktrinális keret a magyarországi rendszerváltást követő 20 év tapasztalatairól e témában. Annak ellenére, hogy a közvagyon transzformálása az elmúlt évtizedekben talán az egyik legjelentősebb társadalmi esemény volt, a laikus közönség és a jogászi szakma szintúgy – tisztelet a kivételnek – kevés érdemi érdeklődést mutatott fel e tárgykörben, helyenkén inkább bulvárosítva a közvagyon kezelésének ügyes bajos dolgait.

A szerző stílusára az aprólékosság jellemző, nem a felületes olvasó a célközönség. A főbb gondolatok, elmélkedések helyenként a fő szövegben, helyenként a lábjegyzetekben vannak indokolva, mely így gyakran nehézkessé teszi az olvasást-értelmezést, másfelől azonban teljes betekintést ad a szerző gondolatmenetébe, ok-okozati összefügésekbe illetve azok indokolásaiba is. Az egyes fejezetek után rövid összefoglaló talható, mely a fejezet vezető gondolatait, értékeléseit tartalmazza, sajnos nem mondható el, hogy ezt tőmondat- ill. állításszerűen tenné, jegyzetek, elméleti háttérinformációk, indokolás(ok) vagy elmélkedések nélkül – ezzel nem könnyítve meg az olvasó dolgát.

Ajánlások, meglátások, értékelések, javaslatok nem csak a befejező fejezetben találhatóak, hanem átszövik a könyv egészét, melyek jogi megoldásokon, jogi konstrukciókon, jogi értelmezéseken túlmutató társadalmi jelenségekre is rávilágítanak, azokat egymással összefüggésbe hozzák: pl. hogy a gazdasági és politikai hatalom birtokosaivá nem válhatnak olyan protagonisták, kik a konkurencia fogalma alatt a „győztes visz mindent“ elvet értik; vagy hogy a vagyonkezelés elveinek megvalósításánál előrébb való egy minimális szociális igazságosság biztosítása a közvagyon eszközeivel, hogy legyen egyáltalán mit megvalósítani a későbbiekben; vagy hogy a domináns „hiperszocializációs“ tendenciót, mely kapcsán mindent államosítottak amit lehetett, egy zsákutcába vezető „hiperliberalizációs“ tendenció váltotta fel, mely kapcsán mindent magánosítanak amit lehet – gyakran borulátó, szarkasztikus és egyben provokatív gondolatok, melyek jóval túlmutatnak a Cseh Köztársaság határain is. A recenzált mű a rendszerezettségével, leíró és értékelő gondolataival a jogpozitivista elmzésen túl időszerű civilizációs, társadalmi, politikai és gazdasági problémákra mutat rá, nagy valószínűséggel más volt szocialista országok joggyakorlata és civilizáltsága szempontjából is érdekes olvasmány lehet.
A könyv mind a gyakorlati, mind az elméleti olvasói célközönség számára használható, annak ellenére, hogy sem tankönyv, sem útmutató. A gyakorlatban tevékenykedők számára értékes, hogy értékelést, véleményt is talál és látókörét is szélesít(het)i a jogi konstrukciók társadalmi-történeti hátterét megismerve. A könyv, épp azért mert igyekszik a jogot „élőként“, civilizációs közegében, szélesebb társadalmi hatásaiban bemutatni, aktualitását a gyakori jogszabályváltoztatások ellenére is hosszútávon megőrzi – mutat rá több cseh jogász is. Ennek okán a külföldi (nem cseh) olvasó számára is tanulságos és inspiratív lehet, elolvasást egyértelműen javaslom, annál is inkább, hogy nem csak cseh eredetijében olvasható, hanem egy rövidítettebb, bár majdnem ugyanolyan tartalmas, változatában elérhető angol nyelven a magyar olvasóközönség számára is.